In case of loss, please return to planet:

where they like boxes with little plastic windows.

#6 write

A sorban álltam és  oldalt, a forgatható állványokon megakadt a szemem egy köteten. Mesekönyv volt, nem kifejezetten feltűnő illusztrációkkal, gyerekeknek szánt csillámporos betűi voltak és az egészet vastag karton lapokra nyomták, hogy bírja a három évesek kiképzését. Csak a cím keltette fel az érdeklődésemet, Utazás az óriáskörte körül. Éppen sorra kerültem ezért a kénytelen voltam elrohanni a sorszámomhoz tartozó ablakhoz és mire végeztem már el is feledkeztem az óriáskörtéről.

Azóta ma jutott először eszembe, ahogy a villamoson beleharaptam a zacskóból kihalászott körtébe. Kemény volt még de napok óta ezt az ízt kerestem, lehet, hogy éppen az óriáskörte miatt. Ez nem volt óriási és senki nem utazott körülötte, reményeim szerint benne sem (a körtelén kívül.)

Villamoson állni egy ideje már nehéz nekem. Egy ideje minden nehéz. Próbálok  kinézni a világra és látni azt, amit régen láttam a sorra hátunk mögé zuhanó épületekben, de az utazás a legmagányosabb dolog a világon én pedig éppen a magány ellen harcolok. Ezt kapják a lázadók. Felléptem a méltóságom ellen ezért aztán a tudatom gyorsan közbelépett, az egó beférkőzött oda is, ahol a lélek csendes szuszogásán kívül senkinek semmi keresnivalója nincsen és mindent, ami bennem van, elborított a harckészültségben álló öntudat. Homályos, céltalan küzdelmet vív, megrekedt ő is, akárcsak én, nem  tudja miért húzott zöld kabátot és kezdett el őrt állni az ajtóban, hogy minden rezdülésre rászegezze a fegyver csövét a betolakodó szélre, falevélre, boldogságra, boldogtalanságra.

Az az őr nem én vagyok. Csak egy részem, akit hiába próbáltam az éjszaka csendjében magamhoz ölelni, ő nem értette a szeretetem, mert mikor elszakadt tőlem, hogy óvni kezdjen a világtól, nem vitte magával ezt az érzést, nem tudja mi az, hogy szeretni. Nem tudom, hogy ő-e a gyerek, vagy az, aki belül maradt és védelemre szorul. De az egyetlen dolog, amit tenni tudok vele, hogy hagyom, had őrködjön, míg rá nem jön ő maga, miért teszi. És közben időnként odalopódzom mellé és megfogom a kezét, hogy együtt vigyázzunk, önmagunkra.

Most már legalább vannak kérdéseim is, azon túl, hogy miért történik ez velem. Vannak megfejtendő feladványok előttem, amik sokkal bonyolultabbak, mint a kérdés, amiben kényelmesen elücsörögtem az elmúlt hónapokban.

#5 you are the main character of the last book you have read. who are you?

Rentai Renáta, 17 éves gimnazista a Szent Johanna francia kéttannyelvű gimiből. A legbugyutább 17 éves, akihez valaha volt szerencsém, beleértve magamat is, a legmagávalragadóbb ifjúsági regényből, amit valaha olvastam, beleértve A neveletlen hercegnő naplóját is.

#4 what are the five things your protagonist is graceful for today?

#5 

#3 

#4

#1

?

#3 write about the colours of the days of the week

Ma kedd van. Mondanám, hogy szürke, de hát ősz van. Ilyenkor még a szürke is szívesen szín.

Keddenként persze alkalmi munkákat vállal, most beugrik a hétfői vállalati bulin lerészegedett sárga helyére fénymásolni az irodába, felszolgál a lebetegedett piros helyett a Prizma kávézóban, tányérokat szed, mosogat, időnként színének teljes pompájában felvonul a melegekkel, a mezőgazdasági dolgozókkal, tehén farkat lóbál a politikusok arcába az állattenyésztőkkel. Tejet persze nem iszik. Visszahallotta mit sugdosnak róla a színesek, hogy olyan sápatag mostanában, nem kéne annyit innia. Hát azóta nem iszik. A Prizmában néha beledugja az ujjait a kávézaccos szemetesbe, hogy javítson a színén, fenn kell tartani egy hangú szürke renoméját.

Ma is ott van, fel-alá rohangál mindkét kezében csészékkel, kanalakkal, majdnem feldönti az éppen belépő kéket. A szokásos szerdai út előtt mindig betér ide, illegetve királyi kalapját a kis rózsaszínen piruló pincérlányok felé. A nagy út, mindig így emlegeti és minden hazatérésekor, rendszerint már mindjárt csütörtökön létezésének spirituális magasságokba emelkedéseként utal a nagy kékséggel való újabb egybelolvadására. Tudniillik az úr víziszonyos így minden kompra szállást, amivel a közeli szigeten lakó rokonokat látogatja hetente, egymerő kékként él meg a hajókorláton áthajolva, delejesen meredve a félelmetes víztömegre.

Éppen múlt heti tapasztalatait osztja meg pirossal, aki végül szürke nagy bánatára mégis betévelygett a kávézóba láztól vöröslő fejjel. Csütörtökönként úgyis mindig szabadnapos hogy a művelődési központ heti rendes véradását rendszeresen támogathassa színben illő személyiségével.

A Prizma minden pénteken óriási bulit rendez a színtársaknak, az est házigazdája, mint mindig, ezúttal is zöld lesz. Szürke még reménykedik benne, hogy sárga addigra sem heveri ki a tegnapi színparádét és otthonhagyja elzöldülő vonásait. Már az általános óta ki nem állhatják egymást. Szürke volt mindig az eminens kisdiák, sárga az elvadult kölyök, a szülők rémálma, a felső tagozat kiskirálya aki miatt a gyerekek nem akarna hétfőnként kiszállni a kocsiból, hogy tovább odázhassák egy kicsit egy újabb megaláztatatásokkal teli hét kezdetét. Azóta is a hétfő az ő napja, a nap, amikor már így rögtön az elején leissza magát a sárga földig, hogy aztán a hét többi napján az összes szín agyára menjen. Péntekenként zöld lélegzik fel a leglátványosabban, mikor este tizenegy körül végérvényesen megállapítják, hogy sárga nem jött el.

Így a fehéren ragyogó szombat hajnali napsütésben mindenki sárga inzultusainak sebző emlékei nélkül térhet haza a jól megérdemelt pihenésbe. Másnap aztán már persze minden kezdődik előlről. Zöld elkezdi tervezni a jövő heti buli plakátját (haloween lesz, tiszteletét teszi náluk narancssárga, rendkívüli alkalom, muszáj valami igazán egyedivel előrukkolnia). Kék visszacsomagolja aprócska bőröndjébe nyugtató készletének egy részét (két doboz xanaxot, egy levél seduxent meg egy üvegcse valerianát). Piros továbbra sem épült fel tökéletesen az uszodában összeszedett meghűléséből így életében talán először egészen komolyan elgondolkodik rajta, hogy talán ezegyszer kihagyhatná azt a csütörtöki véradást.

Szürke vasárnaponként a lakása mögötti parkban találkozik a nagyszülőkkel, feketével és fehérrel, vérremenő sakkjátszmáik eredeményei kartondobozokban sorakoznak feljegyezve jegyzetlapok százain, bár a feljegyzések meglehetősen egyhangúak. Míg gyerek volt, mindig az unokát hagyták nyerni, mostanában meg inkább már az unoka hagyja rá az öregekre a játék végkimenetelét.

#2 open a novel you are reading to page 99

Take the first sentence at the top of the page and use it as a first sentence for a story.

Write the first three paragraphs.

Csend volt nálunk végre, megint csak nem vettem észre, hogy nagy viharok előtti, alattomos ez a csend, élveztem, pedig Viola csüggedt feje, egész ernyedt mivolta figyelmeztethetett volna, valami készül.* A kora reggeli, bágyadt napsütésben ültünk a konyhaasztalnál, görnyedten a támla nélküli székeken. Mindhárman ugyanazon gondolkoztunk és vártunk, vártuk anyánkat, hogy előbukkanjon kopott piros pongyolájában végérvényes jeleként annak, hogy ez a nap is elkezdődött. Tompán meredtem magam elé, tudattalanul élveztem a nap egyetlen óráját, amikor még nem kell kinyitnom a számat és senki nem lesi mikor fészkeli be magát a lenéző csillogás a szemem sarkába.

Csak ilyen igazán kora reggel vagyok néha boldog, az ébredés csendjében mikor még nem olyan kérlelhetetlünk tolakodó a közeledő valóság. Néha mintha még a nővéreim is értenék ezt és ilyenkor csörömpölő kávéscsészék nélkül vészeljük át a várakozás pillanatait, mindeki a maga szélcsendjében. Aztán persze anyám csoszogva megjelenik a konyhaajtóban és egyetlen sóhajával előre elfújja az egész napot. Ma különösen fáradtnak tűnik, ahogy a lustán lelógó köpeny zsinórjával játszik míg megmelegszik a kávé, amit majdnem egy órája már, hogy lefőztünk. Tétován bámuljuk egymást, ma ki adja fel előbb. Kislány korunkban anyánk reggeli feltűnését mindig halálos farkasszem párbajok előzték meg, hogy mire az öreglány jön, legyen valaki, aki felkel és átatadj a helyét, jólneveltségből, ahogy azt tanította, mikor még tanított nekünk bármit.

Viola feláll. Egy ideje már látjuk rajta, hogy nincs ereje játszani. Mi is csakúgy megszokásból nézünk egymásra miközben anyánk és Viola helyet cserélnek az aprócska konyhában. A pultnak támaszkodik hogy kényelmesen bámulhassa tovább a papucsáról lógó gyöngyöket. A fehér munkaruhájában egészen olyan, mint egy békétlen háziszellem. Nyugtalanít minket már egy ideje ez. Azt a másikat ott szemben, a piros pongyolában már megszoktuk, de hogy a kísértettanyánk ernyedté simult lelkű nővérünkkel bővüljön egészen újszerű lehetőség volt. Láttam, ahogy anyám kortyolni kezdi a kávét és magában motyog az ablaküveg felé. Viola ránéz de nem veszi őt észre. Tekintetét tovább emeli, kinéz ő is az üvegen át, egyenesen bele az égető fénybe. Egy pillanatra mindhárman farkasszemet nézünk a nappal majd mindenki feladja a maga tempójában és anyánk két motyogása közé ékelt újabb sóhajára fogjuk a kávéscsészéket, zajosan egymásba tesszük őket az asztalon és egymás után elindulunk kifelé. 

*Az első mondat Szabó Magda - Az ajtó c. regényéből. 

(mostmárigazánszeretnékmeggyógyulni)
és két szellemmel később még mindig ugyanúgy. 

godot’s session #1

két doboz százas zsepi * egy szabó magda * egy jane austen * az összes john hughes film * fél évad gg * negyven kivágott filclevél * egy varrott kismadár * egy doboz méreg * és mr. jay gatsby után  még mindig sípolva nyögdös a tüdőm levegőért. 

valamit rosszul csinálok. 

#1 write a poem about yourself

sosem írok verseket, mert nem kedvelem a rímeket,

a rímtelen meg olyan Walt Whitmanes, 

ha költenék, amit nem teszek, akkor lámpafény halálról

meg ceruzákról

meg varrt és ragasztott és kasírozott és összeimádkozott

lapokról írnék

az íróasztal fióknak.

de sajnos nincs íróasztalom.