In case of loss, please return to planet:

where they like boxes with little plastic windows.

Dunajcsik Mátyás: Nehéz

Megpróbálni együtt lépni az esővel.
Méricskélni a hosszú fákat.
És hinni a reménynek, hogy majd idővel
sivatagodban megtalálnak.
A mindennapok merőlegesét viselni.
Utat találni hátsóudvarokba.
Nézni, ahogy üvegesre festi
az eget a szél festékes ujja.
Megtalálni a rosszkedvben a rést.
És az egyre halványuló múltban
könyékig dolgozó sebészt, a feledést.
Megállni és figyelni, mint a téglák.
S a hajnali fényektől megvakultan
elrágcsálni az éjjel maradékát.

Emlékszem arra, amikor a nagymamám, akihez éppen egy új év legújabb napján költöztem el aznap vizet engedett nekem a kádba, és rakott bele abból a maradék levendula illatú fürdősóból is, ami valakitől biztosan ajándékba kaphatott, és mint a legtöbb ilyen dolgot, szinte sosem használt, mert akkor elfogy, de nekem mégis adott belőle, és én feküdtem a kád vízben, mint gyerekkoromban, csak akkor még egészen hátra tudtam dőlni, és próbáltam memorizálni, hogy akkor itt most ez a szokás, miközben a nagymamám próbált talán visszaemlékezni, hogy mi más még a szokás, mikor a kisunoka nem csak a vasárnapi ebédre néz fel, hanem bepakolja magát a kisszobába. Aztán kiürítette a polcokat a könyveimnek és kiválogattuk együtt, hogy az ő könyvei közül melyik könyvek maradjanak a polcon (maradt az Ady, a Radnóti, a József Attila meg a Weörös, ment a Neruda - mert akkor még nem tudtam -, meg a szovjet történelmi lexikon), a bőröndnyi gyerekjáték felett pedig csak ültünk egy fél órán át aztán kivettük az Arieles társast és játszottunk egy kört, én voltam a fehérrel, ő a sárgával, végül aztán átvittük a bőröndöt és felraktuk az ágyneműk közé.

álomnapló #1

-De miért pont ezt?

-Mert apám azt mondta ne hagyjam, hogy valami vágy maradjon.

A fekete mellényes fickó tovább görnyedezett az alkarja fölött míg lassacskán egyesével fel nem épültek a betűk, majd a szavak a bőrére varrva.

Ez halott.

Ennyi volt. Két szó, egy igazi nagy álom beteljesülése. Nem akart meghalni. Nem kifejezetten akart élni sem, de nem akart meghalni. Csak megszállottja volt a halandó test-halhatatlan lélek mítoszának.

Gyerekkorában orvostól orvosig hurcolták, amikor mániákusa el kezdte mondogatni, hogy ez nem az ő teste. Pedig ő teljesen normálisnak érezte magát, nem értette mások hogyan tudnak olyan igazán boldog létezésre berendezkedni rothadásra ítélt húslakukban. Elkeserítette, hogy minden gondolata és minden érzése halálra van ítélve a megvalósítás pillanatában. Ahogy a kezét nyújtotta a vizes pohárért a mozdulat felénél lemondóan leengedte a karját, mert látta, hogy ez közel sem az az ív volt, amit képzeletben bejárt szomjas lelkével mielőtt rászánta volna magát az ivásra. Még a színes is mások voltak, mint amilyennek látni akarta őket. Az érzékelés hamissága falakkal vette őt körbe, amiknek újra és újra nekirohant, míg tudomásul nem vette, hogy mások ezt hívják létezésnek. 

Már majdnem harminc éves volt, amikor először találkozott a cirkusszal. A Hősök terén üldögélt kényszeredetten táplálva lüktető magánzárkáját, amikor egy elhaladó autó hangosbemondója recsegve közölte a vándormutatványosok érkezését. Másnap elsétált a kisváros melletti rétre és jegyet váltott a vásári forgatagba. Az imbolygó levegő émelyítő cukor- és alkohol gőzt forgatott a sátrak között, a bokáig felverődő porban hullámzott a horizont. Találomra sétálgatott egyig bódétól a másikig  amikor megállt előtte egy tetovált arcú ember, aki egy szórólapot nyomott a kezébe.

Este az előadás után a kiült kanapéba süppedve a távirányító gombjait nyomogatta. Valami krimisorozatra ébredt órákkal később. Elgémberedve tápászkodott fel, amikor felvillant előtte a képernyőn egy boncasztalon letakart test, a lábujjára akasztott kis címkén a nevével. Megállította az adást és csak bámulta a képet maga előtt. Előkotorta földön levő kupacból a nadrágot, ami aznap volt rajta. Átkutatta az összes zsebét amíg rá nem talált a szórólapra. 

#8 start a scene with these words: „Daddy, where did mommy go?”

-          Apu, hová ment anyu?

De apu az orromra csukta az ajtót, bekapcsolta a tévét és ledölt a parlamenti közvetítést nézni a behúzott zsalugáterekkel elsötétített szobában. Én meg reménykedtem, hogy anyu bárhova is ment, hoz nekem dínós tetoválást, mert a régiből már alig volt, és a hosszúnyakúból már csak egy maradt. De anyu nem jött vissza. Apu dél körül felkelt és elővette a tegnapi ebéd maradékát, megmelegítette, pattogott az olaj a serpenyőben ahogy a hideg, párás tésztát rádobta a gáztűzhelyre. A lángok szemmagasságban csaptak fel az edények oldalán.  Anyu mindig rám szólt, hogy ne lábatlankodjak ott, még úgy járok mint a szomszéd Szandika, akinek a fél hátát égésnyomok borították tavaly nyár óta, amikor magára borította a forróvizet. Apu nem szólt rám. Csak kirakta egy tányérra a tésztát, elém tolta a túrót meg a tejfölt, aztán visszament a tévé elé.

Bekapcsoltam a rádiót, de elállítódott a szokásos adóról, ezért tíz másodpercenként váltott valami könyörgésnek hangzó vallási szövegről a kilencvenes évek  popslágereire. Nem mertem hozzányúlni. Megettem az ebédet, visszaraktam a hűtőbe a maradék túrót, odahúztam egy széket a mosogatóhoz és vizet engedtem a tányéromra. Anya sosem engedte, hogy elmosogassak, mert egyszer eltörtem egy poharat és megvágta magát amikor kiszedte a lefolyóban ragadt üvegszilánkokat. Kikapcsoltam a rádiót és beengedtem a kutyát a pincéből. Éjszaka vihar volt és ilyenkor, hogy ne szűköljön az ajtó előtt, mindig leeresztjük a pincébe. Reggel is kinyitottam a pinceajtót, hogy ha akar, be tudjon jönni, de nem jött, apa meg becsukta, hogy ne jöjjenek be az egerek.

Bementem a szobámba. Előkerestem a dínós tetoválásokat a fiókból, kiválasztottam egy triceratopsot és miután lehúztam a fóliát erősen a vállamra szorítottam. Eszembe jutott, hogy elfeljtettem vizes zsepit hozni, felálltam és levettem az ablakpárkányról a műanyag tejesüveget, amiben a locsolóvíz volt és bevizeztem vele a zsebemből előtúrt gyűrött papírdarabot. A víz egy része mellé ment,  de a kutya felpattant az ágy mellől és felnyalta a parkettáról. Rányomogattam a zsepit a vállamra aztán lehúztam a papírt. Nem tudtam eléggé elfordítani a fejem ezért kirohantam a fürdőbe, hogy megnézzem magam a tükörben. Odamentem a hálószobához, hogy megmutassam a tetoválást apának is, de amikor benyitottam, láttam, hogy alszik ezért inkább visszamentem a szobámba és vártam anyát. Egész nap esett az eső.

Anya csak késő délután jött meg. Nem voltak nála szatyrok, de azért megkérdeztem, hogy hozott-e nekem dínós tetoválást. Azt mondta nem volt boltban. Megkérdeztem hol volt, mert anya szombaton mindig otthon szokott lenni, de nem válaszolt. Bement a hálószobába. Szólni akartam, hogy ha apa már nem alszik, akkor küldje ki, hogy neki is megmutathassam a triceratopsot a vállamon de anya becsukta az ajtót. A kutya elkezdett fel-alá téblábolni a házban, ami mindig azt jelentette, hogy vécéznie kell ezért felhúztam a cipőmet, felmásztam az előszoba szekrényre, hogy lerángassak egy esernyőt, és magam elé engedtem a kutyát a bejárati ajtóban. Kinyitottam az esernyőt és körbe-körbe forgattam a fejem fölött amíg a kutya a dolgát végezte. Bejártam az udvart és engedtem a friss vizet a kerticsapból a macskák tálkájába. Tudtam, hogy esik, de ha macska lennék, nem akarnék esővizet inni. A kutya tálkája a teraszon volta, abba sosem esett bele az eső. Leültem a az ajtó elé és vártam, hogy a kutya visszajöjjön. Kinyitva letettem az ernyőt a teraszon és megkerestem a rongyot, amivel a kutya lábát szoktok letörölni mielőtt bejöhet, hogy ne hordja tele kosszal a szobát. Rám nem nagyon hallgatott ezért elég sokáig tartott mire az összes mancsát sikerült letörölnöm és visszaengednem a házba.

Anya a konyhában volt. Beállította a rádiót és mosogatott.

-Apád adott enni?

-Igen.

-És te etted meg az összes tejfölt?

-Igen, de kidobtam a dobozt.

-És miért nem írtad fel a listára?

Kerestem egy tollat mosogató melletti fiókban és a hűtőajtón levő papírra írtam, hogy tejföl.

-Legalább nem raktad vissza az üres dobozt.

-Hozol nekem legközelebb dínós tetoválást?

-Hozok.

Megkérdeztem anyát, hogy apa beteg-e és azért alszik-e egész nap, de erre már nem válaszolt ezért visszamentem a kutyával a szobámba. Kiszedtem a régi kiságyból a takarókat meg a párnákat, amiket a földre szoktunk teríteni amikor a Katiék nálunk alszanak, és bemásztam. Bevittem magammal azt a könyvet, amit a mamától kaptam a szülinapomra, az a címe, hogy Napsugaram.  Anya szerint nem szabadna ilyen könyveket olvasnom, ezért mindig csak olyankor veszem elő, amikor tudom, hogy úgysem foglalkozik velem. Onnan tudom, hogy anya nem foglalkozik velem, amikor nem válaszol a kérdéseimre. Olyankor órákat ülhetek mellette azt sem veszi észre, hogy ott vagyok. Azt hiszem anya ilyenkor szokott gondolkodni. Néha hallom is, hogy mond egy – két dolgot, de mivel nekem nem mondja, más pedig nincs a szobában, ezért biztos magának mondja őket. A mama is ezt csinálja mindig, amikor megkérdeztem tőle miért, azt mondta, néha jobb, ha az ember kimondja a dolgokat magának, nehogy túlcsorduljon az agya. Amikor túlcsordul az agyad az olyan, mint amikor nem tudsz elaludni este és másnap amikor felkelsz olyan fáradt vagy, hogy mindenhol csak lefeküdnél, mint a kutya.

Apa felkelt és bejött megkérdezni, hogy akarok-e a mekiben enni, mert átmegy a Lajos bácsihoz, és elmehetnék vele. Anya meghalotta és bejött szólni, hogy segítenem kell megpucolni a diót. Apa szó nélkül kisétált a szobából. Anya is kiment én meg apa után akartam futni, de nehezebb volt kimászni a kiságyból, mint bemászni és mire kiértem apa már becsukta magam mögött a bejárati ajtót. Nem akartam utána kiabálni, mert azért anya mindig mérges, de nem értettem miért ment el ilyen gyorsan.

-Mondtad apunak a dínós tetoválást?

-Apádat nem érdekli a dínós tetoválásod.

-De ha a Lajos bácsihoz megy akkor biztos benéz a mamához is, és a mama biztos venne nekem dínós tetoválást.

-Holnap veszünk neked dínós tetoválásokat és teleragaszthatod vele mindenedet.

Visszamentünk a kutyával és tovább olvastam, habár nem lehettem biztos benne, hogy anya nem szól  rám mert most válaszolt minden kérdésemre. Szerinte ez a könyv túl szomorú nekem. Megkérdeztem tőle, hogy miért túl szomorú nekem, és miért nem túl szomorú neki és azt mondta neki is túl szomorú. Mondtam neki, hogy pedig egy pont olyan családról szól, mint a miénk, és szerintem a mamától is ezért kaptam ajándékba, de ettől nagyon dühös lett ezért azóta csak olyankor olvasom amikor nem figyel.

***

Ma elmentünk anyuval boltba és húsz darab dínós tetoválást is kaptam. Amikor hazaértünk átrohantam a szomszéd Brigihez és a hátsó udvaron a félbehagyott lóistállóban bekucorogtunk a nagymamájuk kidobott foteleibe, ami állítólag tele volt penésszel de szerintem nagyon jó illatuk volt. A medencében bevizezett zsepikkel az összes tetoválást egymásra ragasztottuk. A legjobb az lenne ha a tetoválásokon nem látnád, hogy mi lesz és csak akkor tudnád hogy milyen dínót tetováltál magadra, amikor lehúzod a papírt. Nekem most három hosszúnyakú is volt a hasamon és egyet még a homlokomra is ragasztottam, hogy magasabbnak érezzem magam. Felmásztunk a cseresznyefa tetejére és a pólónk alá leveleket gyűjtöttünk, hogy elrakjuk a dínóknak téli eleségnek a lóistálló sarkába. A kedvenc dínói mindkettőnknek a növényevők voltak, mert azokat meg lehetne simogatni, bár anya szerint a dínók sokkal nagyobbak mint egy elefánt, sőt, még egy zsiráfnál is magasabbak. Az állatkertben egyszer megetettünk egy zsiráfot úgyhogy egy dínót is meg mernék etetni cseresznyefalevéllel.

Amikor hazamentem megkérdeztem anyát, hogy mikor kapok új tetoválásokat. Anya megkérdezte, hogy mi lett a többivel, erre felhúztam a pólómat és megmutattam a hasamat és a hátamat ami tele volt ragaszgatva mindenféle dínóval. Anya nagyon mérges volt és nem válaszolt a kérdésemre, pedig mondtam neki, hogy ő mondta, hogy tele ragaszthatom vele mindenemet.  Anyu nagyon sokszor elfelejti a dolgokat, amiket mond, és sosem hiszi el nekem, meg apunak sem, hogy mondta őket. Most nem tudom meddig nem fogok új dínós tetoválásokat kapni, ezért ma nem fogok fürdeni, hogy minél tovább kitartsanak. De holnap strandra megyünk az osztállyal ezért akkor már muszáj lesz fürdenem. Anyu bejött a szobámba és azt mondta muszáj lemosnom a homlokomról a hosszúnyakút, mert apu ideges lesz. Arra gondoltam lehet, hogy apu ma is megkérdezi akarok-e a mekiben enni és inkább ledörzsöltem az arcomról a tetoválást, mert ha mérges lesz ő is, akkor biztos nem megyünk. 

így nehéz, hogy nem szeretsz

vagy talán csak nem úgy

így nehéz, kiengedni a kádból a vizet,

nézni ahogy a hab az alján megül

elfedni a mocskot ami a testemből maradt.

majd biztos le fogok feküdni másokkal is

és idegenek lesznek a testek mert

minden mozdulatban téged várlak majd,

aztán majd egyszer elmúlsz, vagy megszököm,

én felnézek, de így nehéz

a fejem és a lelkem is,

hogy minden fülcimpa minden anyajegyében

meg ott a dobozokban,

így nagyon nehéz, három-négyszáz kiló

dübörög

ordít

és zavar, hogy már az is hiányzik belőled, amit mindig is utáltam.

hogy csak a hangod szeretném hallani.

hogy csak elképzelni szeretném hogy megfogod a kezem.

hogy csak a gondolat is megnyugtatóbb

mint száz dübörgő tehervonat

zaja

ami elnyomja az sikító lelkemet.

(nehéz, mert annyi mindent megosztanék veled, és csak ideírhatom, hogy fáj, mert már a saját hangomat is unom, ahogy felsír minden éjszaka, mint egy csecsemő, aki nem tudja, hogy ez most a születés még vagy már a feltámadás.)

blessed are the cracked for they let in the light

#választható hasonlatok #3

mint mikor a lábujjaid között apró homokszemek ragadnak

mint mikor egy napraforgó mező mellett biciklizel, a semmi közepén sok kilóméterre mindkét otthonodtól, egyedül a déli napsütésben, és csak arra tudsz gondolni, megérte megszületni és leélni huszonöt évet ezért az egyetlen egy pillanatért

mint mikor szél fújja a nádas tetejét

mint mikor a jéghideg vízből kiülsz a forró betonra

mint mikor egyszer csak észreveszed, hogy megint hálás tudsz lenni, szívből, igazán

mint mikor az olvadó fagyi folyik a naptejtől ragadó álladon

mint mikor meleg fa ér a meztelen hátadhoz

mint mikor lángos, tejföl, kisfröccs, életem ennyi kell

“People don’t listen. They just wait for their turn to talk.”

—   Chuck Palahniuk